Az átalakulás

1975.08.01.

Brr. Reggel borzalmasan éreztem magamat. Azt álmodtam, hogy elmentem iskolába pizsamában és Dávid, mint osztálytársam, kinevetett, illetve egy "hadsereget" szervezett ellenem, ezért menekülnöm kellett, Kaliforniába. Jó, tudom. Nagyon viccesen hangzik, de ha egy ember ilyet él át, akkor legszívesebben kifutna a világból és azonnal felébredne, ha tudná, hogy ez nem valós... Éjszaka annyit forgolódtam, hogy reggel amikor belenéztem a tükörbe összerettentem. Nem egy göndör, barna hajú, egészen szép arcú lányt láttam, hanem egy borzalmas szénakazalt, amelyről már csak a tyúk hiányzott... Annyira belelógott a szemembe, hogy szinte úgy éreztem, "elveszítettem a látásomat". A szemeim annyira karikásak voltak, hogy azt le sem tudom írni. Feltűnően látszott az arcomon a meggyötörtség... Mintha a tükörből egy új arc nézett volna felém. Megpróbáltam a lehető leggyorsabban összeszedni magamat, hogy a szüleim ne higgyék azt, hogy az éjszaka egy ninjával küzdöttem. Legnagyobb erőfeszítésemre ez nem teljesen úgy sikerült, mint ahogyan próbálkoztam...
-Szentséges ég! Márti, mi történt veled? - kérdezte anya csodálkozva, de a szeme sarkába azért megjelentek a kis nevetőráncok. Éreztem, hogy jót fog mulatni a kinézetemen.
-Rosszat álmodtam.-válaszoltam lehangoltam.
-Gyere, menjünk fel a fürdőbe, mindjárt visszatérünk a rendes kerékvágásba, ugyanis így, nem jöhetsz el egy étterembe!-mondta.
-Étterembe? Juj, de jó. Étterembe megyünk?- lelkendeztem.
-Igen, máma ott fogunk ebédelni.-válaszolta mosolyogva.
A "visszatérünk a rendes kerékvágásba" hallatán egyáltalán nem erre számítottam. Anya természetesen nem mutatta meg, hogy időközben hogy nézek ki, csak a végeredményt láthattam.
-Nos, akkor készen is vagyunk.-mondta látszólag megkönnyebbülten.
-Ez igen! Köszönöm, ez sokkal jobb lett.-hálálkodtam elképedve. A tükörképem már boldog volt, látszólag semmi stressz nem tűnt fel rajta és büszkén mondhatom el, hogy igazán akkor éreztem szépnek magamat. Körülbelül ahhoz tudtam volna hasonlítani, mint hogy én Európában élek, az önbizalomhiányom pedig Ausztráliában. Eléggé távol voltunk egymástól ebben a pillanatban. Hm, hogyan is tudnám szemléltetni... A tükörből egy kedves, természetes arcú lány mosolygott rám, égszínkék szemmel. A haja pedig olyan fényesen friss volt, hogy még a nap is megcsillant rajta. Teljes mértékben elégedett voltam az eredménnyel. Nem is tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg ezt anyának, nagyon sokat tett értem. Nos, ezen még gondolkodnom kell egy darabig...
-Nincs mit Szívem! Igazán semmiség.-mondta anya és egy pillanatig lehetett látni a szemében, hogy büszke most magára. Természetesen ha ő örül, akkor én is, így ez csak fokozta a hangulatot. Olyannyira jól éreztem magamat a bőrömben, hogy egész nap mosolyogtam és szokásomtól eltérően sokat segítettem anyának. Ezzel próbáltam kiegyenlíteni a "ki mennyit segített a másiknak" skálát. Nagyjából sikerült is.
Az étterem egyébként varázslatos volt. Retró hangulat árasztotta el az egész éttermet. Úgy értem, maga a légkör, a személyzet és a kinézet is olyan stílusú volt. Én rántott sajtot kértem sülkrumplival, hiszen ez a kedvencem. Anya szintúgy, apa pedig spagettit angol módra. Sokat beszélgettünk, mindenki kedves volt velünk, ezért a vendégkönyvben külön megköszöntem ezt a "hely embereinek". Amikor hazaértem annyira jól lakottnak éreztem magamat, hogy inkább gyorsan elmentem lefeküdni. Lassan kezdek hasonlítani a nagyszüleimre, már este 8-kor fekszem...