Az átalakulás

1975.08.01.

Brr. Reggel borzalmasan éreztem magamat. Azt álmodtam, hogy elmentem iskolába pizsamában és Dávid, mint osztálytársam, kinevetett, illetve egy "hadsereget" szervezett ellenem, ezért menekülnöm kellett, Kaliforniába. Jó, tudom. Nagyon viccesen hangzik, de ha egy ember ilyet él át, akkor legszívesebben kifutna a világból és azonnal felébredne, ha tudná, hogy ez nem valós... Éjszaka annyit forgolódtam, hogy reggel amikor belenéztem a tükörbe összerettentem. Nem egy göndör, barna hajú, egészen szép arcú lányt láttam, hanem egy borzalmas szénakazalt, amelyről már csak a tyúk hiányzott... Annyira belelógott a szemembe, hogy szinte úgy éreztem, "elveszítettem a látásomat". A szemeim annyira karikásak voltak, hogy azt le sem tudom írni. Feltűnően látszott az arcomon a meggyötörtség... Mintha a tükörből egy új arc nézett volna felém. Megpróbáltam a lehető leggyorsabban összeszedni magamat, hogy a szüleim ne higgyék azt, hogy az éjszaka egy ninjával küzdöttem. Legnagyobb erőfeszítésemre ez nem teljesen úgy sikerült, mint ahogyan próbálkoztam...
-Szentséges ég! Márti, mi történt veled? - kérdezte anya csodálkozva, de a szeme sarkába azért megjelentek a kis nevetőráncok. Éreztem, hogy jót fog mulatni a kinézetemen.
-Rosszat álmodtam.-válaszoltam lehangoltam.
-Gyere, menjünk fel a fürdőbe, mindjárt visszatérünk a rendes kerékvágásba, ugyanis így, nem jöhetsz el egy étterembe!-mondta.
-Étterembe? Juj, de jó. Étterembe megyünk?- lelkendeztem.
-Igen, máma ott fogunk ebédelni.-válaszolta mosolyogva.
A "visszatérünk a rendes kerékvágásba" hallatán egyáltalán nem erre számítottam. Anya természetesen nem mutatta meg, hogy időközben hogy nézek ki, csak a végeredményt láthattam.
-Nos, akkor készen is vagyunk.-mondta látszólag megkönnyebbülten.
-Ez igen! Köszönöm, ez sokkal jobb lett.-hálálkodtam elképedve. A tükörképem már boldog volt, látszólag semmi stressz nem tűnt fel rajta és büszkén mondhatom el, hogy igazán akkor éreztem szépnek magamat. Körülbelül ahhoz tudtam volna hasonlítani, mint hogy én Európában élek, az önbizalomhiányom pedig Ausztráliában. Eléggé távol voltunk egymástól ebben a pillanatban. Hm, hogyan is tudnám szemléltetni... A tükörből egy kedves, természetes arcú lány mosolygott rám, égszínkék szemmel. A haja pedig olyan fényesen friss volt, hogy még a nap is megcsillant rajta. Teljes mértékben elégedett voltam az eredménnyel. Nem is tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg ezt anyának, nagyon sokat tett értem. Nos, ezen még gondolkodnom kell egy darabig...
-Nincs mit Szívem! Igazán semmiség.-mondta anya és egy pillanatig lehetett látni a szemében, hogy büszke most magára. Természetesen ha ő örül, akkor én is, így ez csak fokozta a hangulatot. Olyannyira jól éreztem magamat a bőrömben, hogy egész nap mosolyogtam és szokásomtól eltérően sokat segítettem anyának. Ezzel próbáltam kiegyenlíteni a "ki mennyit segített a másiknak" skálát. Nagyjából sikerült is.
Az étterem egyébként varázslatos volt. Retró hangulat árasztotta el az egész éttermet. Úgy értem, maga a légkör, a személyzet és a kinézet is olyan stílusú volt. Én rántott sajtot kértem sülkrumplival, hiszen ez a kedvencem. Anya szintúgy, apa pedig spagettit angol módra. Sokat beszélgettünk, mindenki kedves volt velünk, ezért a vendégkönyvben külön megköszöntem ezt a "hely embereinek". Amikor hazaértem annyira jól lakottnak éreztem magamat, hogy inkább gyorsan elmentem lefeküdni. Lassan kezdek hasonlítani a nagyszüleimre, már este 8-kor fekszem...

Úton hazafele

1975.07.21.
Sajnos ez a nap is elérkezett. Haza kellett mennünk. Pedig már annyira megszoktam a Balaton parton játszadozó gyerekek zaját és azt a jellegzetes illatot. Tulajdonképpen az időmet azzal töltöttem, hogy társasjátékoztam, illetve gondolkodtam. De nagyon sokat. Hogy min?  Hát azon, hogy mi lehet, Dáviddal és a cirkuszos fiúval. Időközben ráébredtem arra, hogy a lovas akrobata iránt érzett szerelmem teljesen felesleges, hiszen túl nagy a korkülönbség közöttünk, illetve évente csak egyszer látom, így lemondtam róla végképp. Tehát akkor már egyedül csak Dávid van "versenyben" . Mivel kórházban voltam, ahol azt mondták, hogy pihenjek minél többet, ezért sajnos engedelmeskednem kellett a parancsnak. Meglepő módon a szüleim is annyira komolyan vették, hogy nem engedték, hogy egyedül pakoljak össze és menjek ki az autóhoz...
-Nos, mindenki kipihente magát?-kérdezte apa, igencsak érdeklődően.
-Mi az hogy...-válaszoltam unottan. Ha egyszer az ember végigfekszi a nyaralást, akkor ne tegyenek fel neki ilyen kérdéseket...
-Akkor? Indulhatunk?
-Persze, alig várom már, hogy hazaérjek.-mondtam.
-Miért? Nem tetszett az utazás?-kérdezte anya.
-Szerinted?-néztem anyára és a lábamra oda-vissza.
-Oh, tényleg. Ne haragudj, mindig elfelejtem. Na akkor induljunk!-lelkesedett anya.
Útközben kétszer is megálltunk. Egyszer azért, mert egy hatalmas koppanásra lettünk figyelmesek. Amikor kiszálltunk nem akartunk hinni a szemünknek egy macska volt az. Igen, csak volt... (Szegény!) Ha eddig azt gondoltam, hogy a szüleim szentek, na most már egészen más a véleményem róluk. Jó, persze nem teljesen az ő hibájuk, hiszen a sebesség határ is be volt tartva, csak azért lehettek volna egy picivel figyelmesebbek... Egyszer pedig azért, mert az előbbitől rosszul lettem... Innentől kezdve annyira már nem is volt izgalmas az utazás. Folyamatosan csak a cicusra tudtam gondolni. Az biztosan valakié lehetett és az a valaki már várja otthon. Meglepő módon én éreztem bűntudatot. Anyáék látták, hogy nem vagyok a legjobb kedvemben, így hagyták inkább a szóláncot. Pedig talán ha játszom velük, akkor el is felejtettem volna a... Áh, mindegy... Hát, tulajdonképpen más "érdekes" nem történt. Körülbelül este 11-kor érkeztünk meg otthonra. Ááh, olyan jó volt újra az itthoni levegő. Apa "felcipelt" a szobámba és mondta, hogy majd ő minden csomagot elintéz. Tényleg megtette. Jó volt látni, hogy a szüleim mi mindenre képesek csak azért, hogy segítsenek rajtam, ápoljanak. Az utazás hossza megtette a hatását, nem is kellett sok idő, mire mély álomba merültem. Persze, ha lehetett volna, azért a nyaralást is máshogyan terveztem volna, de ha ennek így kellett lennie...

Nyaralás

1975.07.15.
Nagyon álmosan ébredtem, ugyanis egész este a bőröndömet pakoltam. Hogy miért ? Hát azért mert, nyaralni mentünk. Mégpedig a Balatonra. Ez egy igen gyors elhatározás volt, ugyanis tegnapelőtt még semmilyen nyaralásról nem volt szó. A minap jött ez az egész gondolat. Legnagyobb sajnálatomra nem tudtam segíteni anyáéknak, mivel csak hátráltattam volna őket. Így inkább csak a szobámban számoltam csendben a perceket indulásig.
-Márti! Beraktad a fogkefédet is ? - kiabált fel anya az emeletre.
-Hoppá! Elfelejtettem, mindjárt jövök. - kiáltottam vissza.
Miután mindent elraktam magammal gyorsan felpattantam és mintha puskából lőttek volna ki, úgy futottam lefele. Anya még egyszer ellenőrizte, hogy a gáz el van zárva, egyik lámpa sem ég, aztán bepakoltunk az autóba és már indultunk is. Az út gyakorlatilag csak abból állt, hogy aludtam, hiszen mint már mondtam, álmos voltam. Arra ébredtem, fel, hogy nem érzek már semmilyen rázkódást. Megálltunk. Azonnal kipillantottam az ablakon és megláttam az üdülőhelyet. Gyönyörű volt. Bejelentkeztünk és a személyzet el is vitte a csomagjainkat a kis házunkba. Szegény jól megdolgozott, hiszen 4 bőröndöt egymaga cipelt. Amint kiléptem a partra egy varázslatos érzés ragadott magával. Semmi nem változott. Először természetesen a Balatont néztem meg, aztán a szobákat. Még ugyan olyan tengerkék színe volt és ugyanolyan vidám gyerekek zaja hallatszott mint tavaly, vagy éppen azelőtt. A levegőben is érezhető volt a frissen kisült hal illata, valamit a lángos. Hm, éhes lettem. Na mindegy. Lassan berendezkedtünk és jöhetett a fürdés. Ez az! Amint kiléptem már értettem, hogy miért vágyom annyira mindig ide. A verőfényes napsütés, a gyönyörű táj, a homok és minden más. Az egyik család meghívott minket röplabda meccsre, így beálltunk ellenük. Nem volt sok esélyünk, nagyon profik voltak, de azért nagyon jól szórakoztunk. Amint kiléptem a pályáról, borzalmas fájdalom kerített hatalmába.
-Aúú! - kiáltottam hangosan.
-Mi az? Mi történt Márti? - kérdezte anya aggódva.
-Beleléptem valamibe! - mondtam neki fájdalmasan.
-Hadd nézzem! - gyorsan szemügyre vette a sebet, majd megállapította, hogy beleléptem egy üvegszilánkba, amit nem részleteznék, de nagyon fájt. Irány a sürgősségi... Miért velem történt ez ? A kórház felé vettük az irányt. Eléggé érdekes volt, úgy belépni a kórházba, hogy apa felemelt. Na mindegy. Hihetetlenül kedvesek voltak az ápolónők és teljesen megértőek, de sajnos ez ellen nem tehettek sokat, azt mondták, hogy nem mehetek vízbe többet. Na, ugrott a nyaralás... Azonnal elláttak és mondták. Nagyon elszomorodtam és ha tükörbe néztem volna, valószínűleg nem magamat láttam volna, hanem egy elszontyolodott ananászt... Legyen aminek lenni kell, úgysem tehetek mást. Gondoltam. Amikor visszaértünk az üdülőházba, inkább csak könyvet olvastam és ananászt ettem. (Ironikus) .Nos, a kettő nem éppen a legjobb párosítás volt, ugyanis leettem a könyvemet és amikor megpróbáltam leszedni róla a gyümölcsöt, akkor még jobban elkenődött. Bármennyire is szeretném elfelejteni, legalább már emlékezni fogok erre a napra, akárhányszor kinyitom a könyvemet...

Cirkusz

1975.07.10
Hihetetlenül tetszett ez a mai nap. Apa ma azzal köszöntött félálmomban, hogy elmegyünk cirkuszba. Nagyon örültem neki, ugyanis, teljesen elfelejtettem, hogy ebben az időszakban érkezik hozzánk a vándorcirkusz. Azonnal rávágtam az "igen"-t és nem sokkal később el is indultunk. Amint megérkeztünk megcsapott az a tipikus illat. Igen, ez az, amit nem tudok leírni, ugyanis ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Megvettük a jegyeket, majd beültünk a nézőtérre. Az állatok illata, a cirkuszi fények, a megszokott zenék előhozták belőlem a régi emlékeket. Én hatalmas kidülledt szemekkel néztem, hogy mikor érkeznek már meg a fellépők a manézson belülre. Két perc múlva teljesült a vágyam. A porondon láthattunk elefántokat, lovakat, zsiráfokat és még tevéket is. Nagyon szeretem az állatokat, így a szám végén állva tapsoltam. A szünetben kimentem vattacukorért, hiszen az a kedvenc édességem. Ezt nem hagyhattam ki. Aztán a második részben szerepeltek kötéltáncosok, guminő, gólyalábas bohócok, és Steve a bohóc. Az utóbbiról elmondhatom, hogy talán az egyik kedvencemnek minősült. Aztán jöttek a lovas akrobaták. Olyan gyönyörű szaltókat és flickeket ugrottak a lovak hátán, amiket soha nem fogok megérti, hogy hogyan csinálják. És ekkor történt az, hogy beleszerettem a lovas fiúba. Látszólag jóval idősebb nálam, de nekem attól még tetszhet. Nem ? A cirkusz további részében némán ültem és mindig felragyogott a szemem, akárhányszor megláttam a manézson belül a szerelmemet. Természetesen Dávidért ugyanúgy odavagyok, csak azért ez az akrobata mégis csak nagyon ügyes, és aranyos és még okos is. Nagyon szomorú lettem, amikor vége lett az előadásnak, hiszen még órákon keresztül tudtam volna nézni. Igen, semmi mást, csak a lovasokat. Csak, a, lovasokat ! Egyre csak fogytak az emberek a lelátóról és én még mindig ott ültem könnyes szemmel és vártam, hátha visszajönnek a fellépők. Nem jöttek... Kifele jövet megkérdezte apa, hogy hogyan tetszett a cirkusz :
-Úgy gondolom, hogy egy fantasztikus élménnyel gazdagodtam.-mondtam, lelkesen és őszintén.
-Szerintem is nagyon jó volt. Jövőre is mindenképpen el kell jönnünk megnézni őket. Szerintem az országban ők a legügyesebbek.
-Aha, igen.-válaszoltam kicsit félve, hogy mi van , ha apa rájön, hogy tetszik a cirkuszos fiú...
Amikor a kijárathoz léptük valaki megszólított... :
-Hogy tetszett az előadás ?-kérdezte a, a, a lovas akrobata...
-Fantasztikus volt, jövőre is jövünk.-válaszoltam megszeppenve.
-Reméljük is! Viszlát! -köszönt el tőlünk.
-Viszlát!
Este szomorú voltam, hogy még 365 napot kell várnom arra, hogy egy újabb fantasztikus cirkuszos élménnyel gazdagodjak. Kicsit szomorú dolog, de a pozitív élmények túlnyomóan árasztották el az egész testemet, így nem tudtam nagyon szomorkodni...

Hát erre nem számítottam...

1975.07.05.
Ma, egy madárcsicsergős nyári reggelre ébredtem. Rákönyököltem az ablakpárkányra és mély lélegzetvételekkel jutott el a tüdőmbe friss fű illata. Aztán hirtelen egy vadul integető embert pillantottam meg, úgy húsz méterniyre. Nem akartam bunkó lenni, visszaintegettem neki, de valójában gőzöm sem volt róla, hogy ki az. Egyre csak közeledett és közeledett, aztán amikor már az ajtónk elé ért és emelte fel a kezét, hogy bekopog, gyorsan felkaptam egy köntöst és lefutottam ajtót nyitni. Én szerette volna először megpillantani a "hívatlan vendéget". Lenyomtam a kilincset és már be is álltam támadó állásba, hátha esetleg valami rosszat akar az az ismeretlen. De ez mind felesleges volt. Reni volt az. Hatalmas örömsikongatások közepette ugrottunk egymás nyakába, hiszen nagyon régen láttuk egymást. Azért nem hagyhattam szó nélkül azt, hogy csak így idejött.
- Hogyhogy idejöttél egyébként ? Persze nem mintha zavarnál, csak kérdezem- mosolyodtam le őszintén.
- Van egy nagy hírem ! - kezdte izgatottan.
- Nekem is van egy eléggé nagy hírem, de előbb kezd te. Igen ? És mi az ? Most már engem is kíváncsivá tettél. - Dávidról akartam neki mesélni egyébként...
- Menjünk fel és elmondom.
Olyan gyorsan futottunk fel a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudtunk.
-Szóval.... Az a helyzet, hogy tegnapelőtt anya unokatestvére összeházasodott Szabó Mónival. És én úgy örülök ennek. - a Szabó név hallatán összerezzentem. Ugye nem az a... !? Nem, nem, biztosan nem.
- Pontosan ki is ő ? - érdeklődtem.
- Jaj, tényleg, még nem is mondtam. Valami Szabó Zsoltnak a lánya. Nem is mered véletlenül ? - jaj neee ! Csak ezt ne...
- Ömm... De, valami rémlik. Talán apa egyik ismerőse lehet. - füllentettem.
- Értem. Na és te mit akartál mondani ? - kíváncsiskodott.
Most mondjam el neki, hogy az anyukája unokatestvérének a feleségének a testvérébe vagyok szerelmes, aki tulajdonképpen a távoli rokona ? Nem, azért azt mégsem tehetem meg. Kattogott az agyam, hogy kitaláljak gyorsan valamit, így végül ezt hoztam össze :
- Csak azt, hogy nem járok már többé Nikihez fotózáshoz.- mondtam közömbösen.
- Hogyhogy ? - lepődött meg.
- Lemondta, mert egy közeli rokonnak kellett a hely, de már nem számít nekem úgy sem.
- Oh, nagyon sajnálom.
- Ne sajnáld ! Így kellett lennie, most pedig kérlek felejtsük el ezt a témát örökre. - talán kicsit goromba voltam szegényhez, pedig ő semmiről sem tehetett.
- Rendben !
- Ne haragudj, nem akartam goromba lenni. - mondtam könnyes szemmel.
Amint ezt kimondtam, igen hosszú beszélgetésbe kezdtünk, hogy mindent tisztázzunk. Ezentúl őszinték leszünk egymáshoz mindig ! Nincs több hazugság.  Kivéve Dávidot, azért azt még egy ideig szó nélkül hagyom előtte....

Amikor összedől egy világ...

1975.06.29.

Reggel nagyon izgatottan ébredtem, ugyanis egy héttel ezelőtt mára beszéltük meg Nikivel a fotózást. Elfelejtettem az időpontot , így már tárcsáztam a számot, amikor hirtelen hívás érkezett. Niki volt az.

-Szia !-köszönt, hát, nem is tudom, kicsit idegesen.

-Szia ! Talán valami gond van ? - kérdeztem, félően.

-Ami azt illeti... Találtam egy másik lányt a fotózáshoz. Te nagyon profi vagy, és gyönyörű, de az unokatestvérem mégiscsak a rokonom. Ezért ő venné át a szerepedet, tehát, .... Hjaj, de nehéz ez nekem ! Ezentúl nem kell már fotózásokra járnod hozzám... Nagyon sajnálom.

-Micsoda ?-néztem a telefont elkerekedett szemekkel, miközben majdnem elejtettem.

-Értsd meg kérlek. Borzalmasan sajnálom, kérlek bocsáss meg nekem. De, tudod, ő egy hangyányit tehetségesebb, de nem bántásból mondom neked. Hidd el !

-Azt hittem megfelelek neked.-dőlt bennem össze egy világ. -Tévedtem...- és ekkor leraktam a telefont. Az arcomon legördült egy nagy könnycsepp. Aztán mégegy és mégegy és végül sok-sok. Én meg csak álltam és nem is tudom, talán arra vártam, hogy visszahívjon és belekiáltson egyet a telefonba, hogy csak vicc volt, bedőltél nekem. De ez nem történt meg. Úgy döntöttem, hogy leülök és némán sírok. Hát, nem jártam túl sok sikerrel. Anya berontott a szobámba és gyorsan felém futott.

-Márti ! Mi a baj ? Mi történt ?-kérdezte, igazi, aggódó anyukaként.

-Niki hívott !-szipogtam.

-És az olyan nagy baj ?-söpörte ki az arcomba logó tincseket.

-Nem ! Csak, mondta, hogy nem kell többé fotózásra járnom.-panaszoltam végtelenül szomorúan. 

-Jaj, kicsim ! Semmi gond. Nagyon sajnálom. Ha szeretnéd kereshetünk egy másik fotóst.-próbálkozott jobb kedvre deríteni.

-Köszönöm, nem kell. Nem akarok többé fotózásra járni. Talán ennek így kellett lennie... Ez nem nekem való...

-Gyerek fejjel tökéletesen látod a felnőtt dolgokat!-mondta enyhe mosollyal az arcán. -Hozzak neked teát ?

-Az most jól esne, köszönöm. 

Pár perc múlva meg is érkezett anya a finom csipkebogyó teával a kezében. Valóban jól esett. Kivertem minden rosszat a fejemből . Vagyis megpróbáltam... Arra lettem, figyelmes, hogy valami rezeg. Oh, el is felejtettem, hogy rezgőre állítottam a telefonomat ! Gyorsan felvettem és "belehalóztam". Üres zúgást hallottam, ami kicsit megrémített... 

-Hallo !? -ismételtem meg másodszorra, kissé zavarodottan.

-Khlbfkgtblh!

-Hogy mondja ? Ne szórakozzon már ? Mit szeretne ? Szóljon, vagy lerakom !-vágtam rá dühösen.

-Márti ! De jó, hogy felvetted !-mondta egy ismerős hang.

-Ki maga ?-kérdeztem, mert nem voltam biztos a tippemben.

-Niki vagyok.-beletrafáltam. Úgy tudtam, hogy ő az.

-Mit szeretnél ?-kérdeztem sértődötten.

-Nyiss ajtót!-válaszolta.

-Micsoda ?

-Nyiss ajtót!-ismételte meg a mondatát.

És ezzel lerakta. Mit tehettem volna ? Ajtót nyitottam. Legnagyobb döbbenetemre Niki állt ott. Azt hiszem... Ugyanis az arcát eltakarta egy halom bocsánatkérő héliumos lufi.

-Szia !-köszöntem feloldódottan.

-Szervusz! Beszélni szeretnék veled ! Szabad ?-mutogatott befele.

-Csak tessék!-mosolyodtam el.

Alig fért be az ajtón a sok lufival. 2 órán keresztül beszélgettünk, ezért úgy döntöttem, hogy inkább összefoglalom, hogy mit mondott. Arról beszélt, hogy ő mennyire szeret engem és nem akart megbántani, de a múltkor összeveszett azzal a bizonyos unokatestvérével és ezért engesztelésül akarta neki adni a "szerepemet", mivel ő mindig is fotómodell akart lenni. Megértően bólogattam, mindaddig, amíg átadott nekem valamit. Ez a valami, egy varrókészlet volt. Pontosan olyan, mint ami a varrógépemhez illik. Most már indulhat az igazi varrás. Alaposan megköszöntem neki és hamarosan távozott, mivel vonatjegye volt aznap estére. Boldogan meséltem el a történteket anyának, de közben azért egy kicsit éreztem azt a sok szomorúságot ami elöntötte a szívemet. Vacsora után (rántotta és pirított szalonna) felmentem a szobámba és nekiláttam az új könyvemnek. Csak úgy faltam az oldalakat. Talán valahol a 100. oldal környékén aludhattam el...

Most jó, vagy rossz nap !?

197506.27.
Nem tudom eldönteni, hogy ez a nap jó volt-e vagy sem. Negatívum, kontra pozitívum. Eléggé nehéz döntés.  A reggeli szokásos készülődésem után, fogtam magamat és lementem a fölszintre. Az asztalon egy hatalmas csokor vörös rózsa feküdt. Egy pillanatig azt hittem, hogy Ő adta nekem. Tévedtem. Hogy is gondolhattam, hogy egy olyan fiú, mint Dávid, majd pont engem fog választani és másnapra rózsát is küld. Megint inkább csak álom ez, mint valóság… Meg akartam szagolni a virágot, amikor hirtelen anya lépett a szobába.

- Szia Márti ! Oh , látom megtaláltad a rózsát amit édesapád küldött nekem.  – köszöntött kedvesen.

- Szia! Igen, de ne aggódj, csak meg akartam szagolni ! – védekeztem, ugyanis azt hittem, most nagy leszúrás várható, amiért az ajándéka közelébe mertem menni.

- Rendben , csak nyugodtan ! - mosolygott rám

Nagyon finom illata volt. Viszont 15 perc múlva, enyhe tüsszögőgörcs tört rám.  Azt hittem, tudom mitől van, de kiderült, hogy mégsem. Szóltam anyának, akitől válaszul azt kaptam, hogy majd elmúlik. Nem múlt… 1 óra tüsszögés után látta rajtam, hogy ,már kezdek gyengülni, így inkább elvitt az orvoshoz. Az úton semmi különös nem történt… Miután kiszálltunk az autóból, felsétáltunk a lépcsőn a 2. emeletre.  Az ajtókat nézegettem azzal a tudattal, hogy vajon melyiken szerepel a Dr. Horváth Domonkos.

- Megvan !  - kiáltottam fel a rendelő kellős közepén, mire többe felém néztek. –Oh, bocsánat. Úgy értem, megtaláltam a keresett kiírást. – válaszoltam egy gyors magyarázattal.

- Akkor talán menjünk be! – javasolta anya.

- Remek ötlet !- mondtam kissé cinikusan. Hát úgy látszik nem érződött a hangsúlyomon. Mindegy.

Beléptünk Domonkos úr rendelőjébe és mint mindig, elfogott a tilos levegőt venni, különben átragad rád valami más baci is érzés. Szuper! Tüsszögve… , akarom mondani türelmesen kivártam a soromat, közben pedig a kedvenc könyvemet olvastam.

-Horváth Márta ! – szólt egy kedves, lágy hang.

-Igen ? Én vagyok az.– kérdeztem vissza.

-Te következel!

-Rendben, jövök.

Nos, elmondtam, hogy nem hagy nyugodni a tüsszögés. Mondták, hogy semmi baj, ne ijedjek meg, már volt ezzel a problémával dolgok. Nem mintha kórós betegnek gondoltam volna magamat, de azért jól esett a nyugtatgatás. Egész gyorsan, úgy 5 perc alatt végeztünk és az orvos felírt 2 , valami kiejthetetlen nevű gyógyszert.

Kifele menet, megláttam Dávidot, aki, valami véletlen folytán tüsszögött… Hm, csak nem én adtam át szegénynek a tüsszögést a festés alkalmával ? Oh ! Ugye nem ? Amint megpillantottam a ruházatát le sem bírtam venni róla szememet.  Kék, belebújós pulóver, alatta világoskék pólóval, és farmernadrággal.  A környéken 100% , hogy ő a leghelyesebb fiú. Ah, annyira szeretem őt !

- Szia !- köszönt rám, nagyon lazán.

- Sz, sz, szi, khm. Szia ! – eléggé nehezemre esett kinyögni egy sziát, ugyanis arra lettem, figyelmes, hogy a két gyönyörű barna szemével egem méreget. Oh, biztosan tetszem neki és boldog házasok leszünk. Ne is álmodj róla Márti ! Ne is álmodj ! Komolyan, néha egy romantikus filmbe érzem magamat , a sok szerelmi gondolatommal. 

- Remélem még találkozunk, most mennem kell ! – mondta, kedvesen.

-Rend-ben ! Sz, szia ! – nyögtem ki két szót. Tyűha ! Ez haladás…

Átmentünk a szomszéd patikába és kiváltottuk a (érdekes, a gyógyszertáros hölgy  ki tudta mondani a nevüket ) gyógyszereket. Annyira fel voltam dobva. Egész úton hazafele mindenféle unalmas dologról beszéltem anyának, fülig érő szájjal. Azt hiszem, nem tudja, hogy mi bajom van…  Otthon aztán bevettem a gyógyszereket . Pfúj, de rossz íze volt ! Aztán töprengtem még egy kicsit azon, hogy vajon miért nézegetett engem Dávid, de mivel nem találtam rá értelmes választ, inkább hagytam mindent a fenébe. A legnagyobb sajnálatomra és örömömre is egyben végeztem a kedvenc könyvem utolsó előtti részével. Mire feleszméltem már este 8 óra volt.  Gyorsan lementem egy kicsit enni, mivel azt is elfelejtettem, aztán gyorsan ágyba bújtam, ugyanis lefárasztott a „sok utazás” . 

Szobaátrendezés. Vagy talán mégsem ?

1975.06.25.
Tegnap azt hittem, hogy az a nap felülmúlhatatlan lesz. Tévedtem... Ezt a napot semmiért nem cserélném el. A reggelim után (kakaó, és mézes pirítós) a szüleim előálltak azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha átalakítanánk egy kicsit a szobámat, mivel eléggé kislányos. Azonnal helyeseltem az ötletet.
-Reméltük édesanyáddal, hogy beleegyezel, mert megvettük azt a festéket, ami úgy megtetszett neked a múltkor!-mesélte apa izgatottan.
-Nagyon kedvesek vagytok, köszönöm szépen !-mondtam boldogan.
1-2 óra múlva átjött hozzánk Zsolti bácsi és el is kezdtük a festést. Az egyik eszközét otthon hagyta (valami pamacsos ecsetszerű dolog) , így sajnos haza kellett mennie. Ezúttal nem egyedül, hanem a fiával tért vissza. Dáviddal. Amint megláttam, azonnal felrepültek a gyomromban lakozó lepkék és olyan áhitattal néztem rá, mint még senkire, sohasem. Egy kicsit talán túl hosszú ideig... Oh... Mindegy. Egy kicsit összeismerkedtünk, de ahogyan elnéztem, nem igazán érdekeltem őt.  A teljes nevét is megtudtam, ami nem más, mint Szabó Dávid.  Nagyon gyorsan végeztek a szobám kifestésével , de még meg kellett várni amíg megszárad. Amíg vártam a száradást, anyu és Zsolti bácsi kicsit összekaptak, mivel anya fizetni akart, de ő pedig nem akarta elfogadni. Szerinte, ez csak egy kis festői, baráti segítség. Miután elmentek, azon gondolkodtam, hogy talán soha többet nem fogom látni, a szerelmemet, Dávidot. Nemsokára meg is száradt a festék és ki is ment a szaga a nyitott ablakon keresztül, így már csak a bútorokat kellett elrendezni. Sokkal jobban néz ki a szobám, mivel most az ágyam az íróasztalom helyére, az íróasztalom a szekrényem helyére, a szekrényem pedig az ágyam helyére került. Nem tudom, mennyi volt belőle érthető, e lényeg, hogy most így néz ki. Oh ! És narancssárga lett !  Este még egy kicsit az "új" szobámban pityeregtem, mivel talán nincs többé Dávid. de hamar túltettem magamat a dolgon, miszerint ha ez a sors, hát legyen... Fantasztikusak lesznek a reggeleim, ha arra gondolok, hogy a kedvenc színem lesz minden nap az első amit megpillantok. Nagyon, de nagyon megköszöntem este anyáéknak, hogy ilyen kedvesek voltak hozzám, ők pedig mondták, hogy nagyon szívesen tették mindezt. Eléggé lassan merültem álomba, ugyanis még vagy fél órán keresztül csodáltam a szobámat. Hát igen, ha valami új, azt órákon keresztül bámulni kell...

Meglepetés

1975.06.24.
Ez a nap egyszerűen fantasztikus volt. Minden úgy kezdődött, hogy anya valamilyen oknál fogva ágyba hozta nekem a reggelimet (lekváros pirítós és kakaó) és kinyitotta az ablakomat, hogy had áramoljon be a friss levegő, a zsenge fű illatával. Azt gondolta, hogy talán attól egyből kipattanok az ágyból. Hát ez nem sikerült neki, ugyanis a szemeim még kissé le voltak ragadva az olyanfajta álmosságtól, amely nem hagyja nyugodni az embert. Nagyon jó volt így kezdeni a reggelt. Amint kikászálódtam a narancssárga , pihe-puha ágyneműmből, lementem a földszintre és kérdőre vontam anyát a "tetteiért".
-Márti! Gondoltam jóváteszem azt a sok szigorúságot, amit veled szemben követtem el.-mondta, finom, lágy hangon.
-Ez nagyon kedves tőled! Köszönöm szépen.-mosolyogtam rá elismerően.
-De ez még nem minden ! Ma, délután egy órára vettem vonatjegyeket, így el tudunk menni az új kalandparkba.-mesélte izgatottan.
-Anya! Ez valami fantasztikus! Te vagy a legjobb anyuka az egész világon! Úgy szeretlek !-öleltem át szorosan.
Nem akartam elhinni. Azt hittem, valami mesébe csöppentem. Esetleg álomba. De ha az utóbbi, akkor nem akarok felébredni. Hamarosan el kezdtem készülődni, hátha így gyorsabban telik az idő. Nem telt. Viszont szerintem az eredmény egész csinos lett. Fehér pólót vettem fel, kék felirattal, amin az áll : Beatles !  Nadrágnak is valami kényelmeset választottam, elvégre nem szorongani akarok, hanem szórakozni. Végezetül felkentem még a számra egy kis szőlőzsírt és indulhattunk is. 15 perccel a készenlétem után el is indult az egész családunk a vasútállomásra. Izgatottan vártam, hogy elsuhanjon előttem a vonat és megperdítsen az áramlat. Nos, hát ez a pillanat is elérkezett. Felszálltunk, a kalauz kérte a jegyeket, én pedig nagyon vidáman bámultam ki az ablakon és számoltam a perceket. A vonatút kicsit hosszú volt. Hamarosan meg is érkeztünk a kalandpark bejárata elé. Ahogyan beléptem, megcsapott a vidám gyerekek zaja és a szórakozás vágya. Először egy vízi játékot szúrtunk ki mindannyian. Mivel én (köztudott) nagyon félek a csónakban egyedül, ezért anyával mentem egy kört. Aztán apával is. És ez így ment folyamatosan, míg rájöttem, hogy "van még hal a tengerben". Úgyhogy eljött az az idő, hogy kipróbáljam a többi játékot is. Felültem a nagy madárijesztőre, megnéztem a sárkényt is, ami beszélt, sőt vizet is permetezett ránk. Életemben nem éreztem még ilyen jól magamat. Az egész parkot körbejártam, pár dolog kivételével mindenre felülhettem (a magasságom miatt). Na de most jön az, ami után, úgy érzem büszkének mondhatom magamat, amiért fel mertem ülni rá. Ez pedig nem más, mint a hullámvasút. Oh,  igen. A rettegett hullámvasút... Mindig is borzongtam, ha a közelébe kerültem. De ma! Ma úgy döntöttem, másképp cselekszem és sikerülni fog ! Le fogom győzni, rettegett félelmemet és csak azért is felülök rá ! Nagyon furán éreztem magamat a menet alatt. Nem tudtam eldönteni, hogy most féljek-e, vagy szórakozzak-e . Egy harmadikat választottam. Ami nem más mint a "forog körülöttem a világ" érzés. Nem kellemes, de ez van, ha az ember annyira akar valamit. Kisebb rosszullétekkel, de sikerült ! Tényleg irtóra boldog voltam, a "hőstettemért". Kicsit bántam, amiét ott kellett hagynom a kalandparkot, de örültem is, mert már nagyon régóta nem ültem, puha székben, ezért sajogtak a lábaim. Ebből kifolyólag örültem annyira a vonatnak. Ismételten felszálltunk, a kalauz kérte a jegyeket, én pedig szomorúan néztem ki az ablakon... Nem lehet igaz hogy ilyen gyorsan eltelt ez a nap! Túl gyors volt ! Túl gyors ! Estére érkeztünk csak haza, mivel vágányzár ( vagy mi a fene) volt. Semmihez sem volt kedvem, inkább álomba sírtam magamat, amiért úgy visszavágyom oda... Jó éjszakát !

Fotózás

1975.06.28.
Ma eléggé korán keltem, nem bírtam aludni az izgalomtól, miszerint ma talán sikeres modellként futhatok be. Hát, ez a fejemben jobban hangzott... Anya elkísért a helyszínre ahol találkoztam a fotóssal és rá bízott, tehát otthagyott. Nem is volt baj, így legalább jobban tudtam koncentrálni.
-Szervusz ! Tehát én vagyok Szabó Nikolett, de hívj csak Nikinek!-nyújtotta a kezét.
-Üdv ! Én pedig Márti vagyok és nagyon izgatott.-viszonoztam a mozdulatát.
-Akkor kezdjük is. Elvezetlek a stúdióba, gyere !
-Jövök !-mondtam vadul dobogó szívvel és még mindig nem akartam elhinni, hogy felkértek.
Pár perc után meg is érkeztünk a gyönyörű hófehér stúdióba, ami tele volt mindenféle technikai eszközzel. Én nem értek ezekhez...
-Nos akkor ő itt a fodrász, Júlia ő pedig a sminkes, Brigitta én pedig már megterveztem a ruhádat.-mondta izgatottan.
-Hűűű, de jó.
Miután a fodrász elkészítette a hajamat (oldalt két copf, halszálka fonásba befonva) , a sminkes pedig a sminkemet, nekiláttunk a fotózásnak.
-Csak természetesen! Nézz ide ! Most meg oda! Legyél egy játékbaba!
Körübelül 3 óra után végre készen lettünk. Nem is hittem volna, hogy ebben is el lehet fáradni.
-Ah, tökéletes! Fantasztikus képek születtek! Nagyon ügyes vagy! Gyere nézd meg őket!-mondta, halvány mosollyal az arcán.
-Tyűűűha !-mondtam, mivel nem is jött ki más hang a torkomból.-Azta ! Köszönöm szépen ! Valóban szuperek lettek !-ragyogott fel a szemem.
-Oh, ez még csak a kezdet!-kacsintott. Nos, akkor legközelebbi időpontnak jó az egy hét múlva ? Sajnos, csak akkor vagyok szabad.
-Persze.
-Nagyszerű, akkor 7 nap múlva gyere most már ide, ne a Főtérre, ugyanúgy 2 órára, ha az megfelel.
-Tökéletes! Viszlát, köszönöm még egyszer !-mondtam mosolyogva.
-Szia! Nincs mit!-viszonozta az arckifejezésemet.
Otthon mindent elmeséltem anyának, megmutattam neki a képeket, aki egyöntetű mosollyal mutatta ki tetszését. Mindenből 3 darab készült, mivel egy kellett anyának, egy Nikinek, egy pedig a naplómba, amit most be is ragasztok ide.

Valóban szuperek! Nem ?

Valóban ő az akinek kiadja magát ?

1975.06.20.
Ma reggel elmentem anyáékkal bevásárolni, illetve csak segítettem nekik. Amikor a tejtermékek sorába értem valaki megszólított.
-Khm. Kisasszony!-mondta.
Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, mert hát idegenekkel azért még sem állhatok szóba. Gyorsan megkerestem anyáékat, de nem szóltam nekik semmiről. Újra találkoztunk azzal az hölggyel és ezúttal a szüleimnek szólt.
-Elnézést ! Önök a kisasszony szülei ?
-Igen, mi vagyunk. Mit szeretne ?-nézett anya a hölgyre, kissé felvont szemöldökkel.
-Oh, elnézést, hogy csak így letámadom Önöket, de tudja, én vagyok annak a híres magazinnak a fotósa. A nevem Szabó Nikolett. Nagyon megtetszett a lányuk természetes arca és nagyon szívesen dolgoznék vele. Lehet hogy nem ismernek, de had adjam át ezt. Hívjanak fel, ha meggondolták !- nyújtotta át nekem a névjegykártyát.
-Köszönjük, szépen, még meggondoljuk, viszlát !
-Viszlát !
Annyira lesokkoltak az események, hogy azt sem tudtam, hogy mit tegyek. A bevásárlás hátralévő része nagyon izgalmasan telt. Nem, nem a kenyér, a paprika és a kolbász volt az izgalmas, hanem a tudat, hogy valaki felkér engem valamire. Miután már nem bírtam tovább várni, anyához futottam.
-Anya!-szóltam feléje.
-Igen ?
-Engem érdekelne ez a fotózás dolog.-mondtam halkan, mivel kicsit féltem, hogy hogyan reagál majd.
-Én is nagyon jónak tartom. Délután átbeszélünk mindent és felhívjuk a hölgyet. Rendben ?-mosolygott rám.
-Rendben.-válaszoltam hatalmas mosollyal.
Gyorsan kifizettük a termékeket, bepakoltunk az autónkba és hazaindultunk. Otthon leültünk az ebédlőasztalhoz és olyan dolgokat beszéltünk meg, mint például : Szeretném-e a fotózást? Jónak tartják-e a szüleim ? Vajon igazat mondott a hölgy ? Valóban egy híres magazin fotósa-e ?
Mindenre pozitív válasz ítéltünk. Biztos, ami biztos, mondtam anyának, hogy mindjárt jövök. Azonnal elindultam és felkerestem a legközelebbi újságárust.
-Jó napot! Egy bizonyos Szabó Nikolett által készített fotós újságot keresek.
-Szervusz! Máris keresem. Na nézzük csak. Felnőtt, gyerek, fotós, színezős. Fotós ? Áh, itt is van. Szabó Nikolett.
-Köszönöm, megnézhetem ?-néztem a bácsira érdeklődően.
-Természetesen!-nyújtotta át az újságot.
-Köszönöm.
Elkezdtem lapozgatni és rájöttem, hogy valóban nagyon ügyes fotós és érti a szakmáját. Nem mintha sokat értenék hozzá, de nekem tetszettek a képek.
-Rendben, köszönöm, visszaadom.-adtam vissza.
-Remélem tudtam segíteni. Viszlát !
-Viszlát!
Rohantam haza hogy elújságoljam anyáéknak a nagy hírt, miszerint igazat mondott a hölgy.
Este anya felhívta és megbeszélt vele egy időpontot, miszerint legyek a Főtéren, holnapután, 2 órakor.
Nagyon boldog voltam, hiszen mindig is érdekelt a fotózás. Ugráltam örömömben és eléggé sok energiájukba kerül a szüleimnek, hogy lenyugtassanak...

A titkos terv, ami balul sül el

1975.06.17.
Ma van a felsőbb évfolyamba járók bálja. Anyától  már egy hete folyamatosan csak azt kérdeztem, hogy elmehetek-e a bálba, de mindig csak azt kaptam válaszul, hogy : Nem, nem Márti ! Most lettél csak 13 éves!
Hiába kértem, nem engedett el, ezért úgy döntöttem, hogy nem kérlelem tovább. A barátnőm, Reni, már 14 éves, ezért ő már elmehetett. Micsoda mázlista! Bárcsak én is egy évvel idősebb lennék !
Az én ötletemre egy szuper titkos, pontokba szedett tervet beszéltem meg a barátnőmmel, ami azt tartalmazta, hogy Reni megkéri az anyukáját, hogy had aludjak náluk, amíg ők elutaznak, mivel ő fél a sötétben. Nem hazudott. Tényleg fél. Értesítette is az én anyukámat és lebeszéltek mindent. Anya egy egyöntetű igennel válaszolt. Szerinte jó kis móka átmenni a barátnőnkhöz és együtt átduruzsolni az éjszakát. A torkomban dobogott a szívem és hatalmas bűntudatot éreztem. Egy ideg megfordult az is a fejemben, hogy elmondom az igazat, de akkor minden hiába. Nincs bál sem. Annyit pedig nem ér az egész. Mikor már kezdett sötétedni, átmentem Renihez és el is vittem magammal titokban a báli ruhámat, illetve az csak egy sima ünneplő, de a hangulat kedvéért hívjuk csak báli ruhának. Sajnos barátnőm túl izgatott volt, ezért írt egy levelet, amiben leírta az érzéseit, hogy olyan jó, amiért elmehet velem a bálba és már nagyon várja. A levél ottmaradt az asztalon...
Elindultunk. Nagyon jól szórakoztunk, táncoltunk, új emberekkel ismerkedtünk meg. A zene, a hangulat, a fények. Egyszerűen nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Engem közben gyötört a bűntudat. Többen is odajöttek ,  hogy megkérdezzék, minden rendben van-e, de gyorsan rávágtam egy "persze"-t és így minden ment tovább. Eközben anya megtalálta a nagy boldogságban írt levelet és teljesen összeomlott, hisz annyira féltett engem az idegenektől... És most ott vagyok több száz különböző, ismerősömnek nem mondható emberrel. A terve úgy alakult, hogy elküldte az egyik ismerősét, név szerint Józsi bácsit, hogy mondja meg nekem, valaki vár a portánál. Miután átadta az üzenetet, gyorsan odasiettem. Hatalmas elkerekedett szemekkel álltam ott, mint aki délibábot látott... Vajon ki állt ott ?  Persze, hogy anya...Életemben nem szégyelltem magamat még így és egyben nagy kő esett le a szívemről, amiért mindent tud.
-Na most azonnal menj fel a ruhatárjegyedért, vedd ki a ruhádat és indulás haza!-hadarta teljesen közömbösen.
Nem mertem nemet mondani, azonnal elindultam. Elindultam ? Futottam... Egész úton hazafele csak mondta, mondta és mondta, de érdekes, azt nem mondta, hogy csalódott volna bennem. Ez egészen meglepő volt... Aztán kiszabta a büntetésemet, ami ( mivel már annyira nem volt olyan szigorú) 3 nap házimunkát jelentett és elkobozta a babámat. Az utóbbi eléggé megviselt...

Egy sorsfordító döntés

1975.06.16.
Évzáró napja. Semmi izgalmas nem történt. Az igazgató untatott minket a hosszú, véget nem érő beszédével, aztán megkaptuk a bizonyítványokat és mehettünk haza. Elköszöntem a többi osztálytársamtól és kellemes nyarat kívántam nekik, illetve Renivel egyeztettük az előre megbeszélt találkozóink időpontját. Délután sütöttem anyának egy kis muffint (igen, én ilyet is tudok. Na jó, ez kicsit hülyén hangzott ) és leültem anyával beszélgetni.
-Anya !-kezdtem félénken
-Igen ? Mondjad !-mosolygott rám kedvesen.
-Beszélni szeretnék veled !
-Talán van egy kis fiúbarátod ? Miért nem szóltál róla ?-mondta enyhén indulatosan.
-Nem, nem, semmi ilyenről nincsen szó ! Csak tudod, most már szeretném rendezni a dolgokat. Reniről lenne szó....
-Arról a cserbenhagyós barátnődről ? Nem, nem, hallani sem akarom. - kezdett kicsit stresszes lenni.
-Legalább hallgass meg ! - kérleltem.
-Nem ! Nem érdekel! Már lezártam ezt a vitát! - mondta borzalmasan határozottan.
Amint látta rajtam, hogy sírni kezdek , simán elfordult és olvasott tovább, mintha ő semmiről sem tehetne...
Egész nap zokogtam, amiért ilyen kegyetlen és szigorú anyukám van. Olyanokat gondoltam, amit tudtam, hogy később megbánok és csak az indulat beszél belőlem. A tehetetlenségem eredménye végül az lett, hogy némán olvastam a kedvenc könyvemet, játszottam Annával, de valahogyan nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, amiért rosszakat gondoltam anyáról. Elvégre ő csak nekem akart jót, még ha nem egészen jól tette, akkor is. 1 óra unalom után ledugtam az orromat a földszintre, hogy legalább tudja, hogy még életben vagyok. Este, úgy 8 óra körül minden megváltozott... Lassan kinyílt az ajtó... Anya lépett be.
-Hoztam egy kis teát !-fordult felém.
-Köszönöm, de most nem kérek.-utasítottam el.
-Figyelj Márti ! Ugye tudod, hogy nagyon nagyon szeretlek és boldog vagyok, ha te is.
-Tudom, én is szeretlek.-feleltem még mindig kicsit sértetten.
-Nagyon szigorú voltam veled az utóbbi időben, ennek pedig az az oka, hogy a munkahelyemen nagy a nyomás és egyszerűen nem tudok mit kezdeni.
-Oh, értem.
-Ezért most felhívom Reni anyukáját és bocsánatot kérek tő...
-Jaj anya ! De szeretlek. Nem is kívánhatnék nálad jobb anyukát. Imádlak.
-Akkor ezek szerint tudod mit akarok.-mosolygott
-Bizony.-mondtam fülig érő szájjal.
-Márti! Ezentúl nem leszek hozzád ilyen szigorú, nagyon sajnálom, amit eddig tettem és bocsánatot szeretnék kér...
Megöleltem anyát és ezzel belé fojtottam a szót. Mindkettőnk arcán lefolyt egy-két hatalmas könnycsepp, de nem a szomorúságtól, hanem a boldogságtól. Minden megváltozott. Azóta is hálás vagyok ezért a napért...

A nagy félreértés

1975.06.09.
A szobafogság ide alatt nem volt kedvem írni. Igazából időm az lett volna, de semmi érdekeset nem csináltam. Aztán jött a mai nap ! A mai nap bárcsak ne létezett volna ! Bárcsak ne történt volna meg! Kezdjük... Ma reggel elmentem az iskolába. Eddig minden rendben volt. A 3. óra után, kissé gyötrő érzés tört rám. Vajon miért ? Iskola utánra megbeszéltem egy találkozót a kis barátnőmmel. Természetesen anyu is beleegyezett. Elmentünk egy ruhaboltba és az az ötletem támadt, hogy vegyünk fel mindenféle vicces ruhát és mutassuk be egymásnak. Nagyon jól szórakoztunk. Én egy piros dzsekit választottam, világoszöld gatyával és egy zöld sapkával. A barátnőm pedig egy fehér csipkés felsőt, fekete sapkát és egy szürke bundás gatyát. Sajnos addig szórakoztunk, hogy ideje volt hazamenni. Aztán amikor ki akartunk menni, megállított a boltos.
-Maga meg mit képzel ? Ez a ruha a bolt tulajdona !-ordította felém, mintha valami bűnöző lennék...
-Micsoda ?-néztem elképedve az eladó felé.
-El akarta lopni ? Na álljon csak meg! - annyira rémisztő hangsúllyal mondta, hogy nem mertem ellenkezni.
-Jaj, borzasztóan sajnálom, nem akartam, véletlenül rajtam maradt.-védekeztem.
-És ezt most el is kéne hinnem ? Jöjjön velem kisasszony ! Felhívjuk ez édesanyját !-nézett rám fenyegetően.
-De ! Én , nem ! Ugye Reni ? Én csak felpróbáltam !Csak rajtam maradt !
-Oh, valóban ?- érdeklődött gúnyos mosollyal az arcán.
-Hát az úgy volt...-kezdte Reni félénken.
-Ne is folytassa ! Menjen el ! Maga pedig.... most azonnal idejön! - mutogatott saját  maga elé.
-Rendben !Jövök ! - kullogtam oda lehajtott fejjel...
Fél óra elteltével meg is érkezett az anyukám.A feje vörös volt, akár csak egy paradicsom és bár tudom, hogy ordított volna velem, de azért egy üzletben ezt mégsem tehette meg.
-Mártiiii ! Gyere ide azonnal ! Most elnézést kérsz a boltostól és hazamegyünk ! - kiabálta meglepően hangosan.
-Elnézést uram! Nem akartam ! Véletlen volt ! - dadogtam lebiggyesztett szájjal.
Hazafele elmondta anya, hogy igazából, tudja hogy csak a kis barátnőm tehet róla, mert nem húzott ki a bajból, de eléggé fáradt volt a munkája miatt, így a boltossal nem akart vitázni, az egyszerűbb utat választotta. Mondtam neki, hogy véletlen volt az egész, Reni nem tehetett róla.
-Nem tehetett ? Ott volt a lehetőség, hogy elmondja a valódi történetet, de nem tette ! Ez nem igazi barátnő, most azonnal megtiltom, hogy találkozz vele! Rossz hatással lehet még rád! -fenyegetett meg az ujjával.
-Anya ! Már mondtam, hogy...
-Semmi de ! Én tudom és kész ! Haza megyünk és felhívom Reni anyukáját, hogy jól elbeszélgessek vele! - szólt belőle az indulat.
-Ne ! Azt ne ! - kérleltem kissé nyavalygó hangon.
-Fejezd be ! Ne nyafogj! - ordította le a fejemet
-Jó. - válaszoltam durcásan.
Otthon anya felhívta Reni anyukáját, akivel máris heves vitába kezdett, de igazából ez a felnőttek dolga... A végeredmény az, hogy Renivel már csak az iskolában találkozhatok. Na ! Szuper....

Játék a patakparton

1975.06.01.
Egy ideig nem tudtam naplót írni, mert elfogyott a tintám, így anyával át kellett mennem a sarki papírboltba venni és most újra itt vagyok. Akkor kezdjük is. Amíg nem írtam, addig fantasztikus dolog történt velem. Az iskolában csoportos feladatot kaptunk és én csoporttársamul a padtársamat kaptam, Renit. Elsőnek oldottuk meg a viszonylag bonyolult feladatokat, így a maradék időben elfoglalhattuk magunkat. Mivel egyenlőre csak mi ketten voltunk készen, ezért kicsit beszélgettünk és kiderült, hogy teljesen egyezik az ízlésünk. Azalatt a 15 perc alatt legjobb barátokká kovácsolódtunk össze. Nem tudom, hogy miért nem jöttem rá még az év elején, hogy kapcsolatot kéne teremtenem a padtársammal. Így utólag már nagyon bánom, hogy nem cselekedtem előbb. De jobb később mint soha. Úgy érzem rátaláltam az igazi legjobb barátnőmre. Sokat találkoztunk játszottunk és mivel jól is éreztük magunkat, ezért ma reggel elhívtam Renit, hogy kimenjünk játszani a patakhoz. Igent mondott. Anyutól is elkéredzkedtem, aki egy határozott igennel fogta a pártomat és azzal a mondattal engedett el, hogy : Figyelj arra, hogy ne legyen vizes se a ruhád, se a cipőd ! Megígértem neki, hogy semmi ilyen nem fog történni. Nos, igen. Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó ! Miután megettem a finom ebédemet, elindultam a patakhoz, ahol Reni már várt rám. Éppen szeret-nem szeret játékot játszott egy margarétával, így gondoltam, megvárom amíg végez, nem akarom zavarni. Odamentem hozzá, köszöntöttük egymást és a kedvenc állatainkról beszélgettünk, aztán elkezdtünk játszani. Igazából csak ugráltunk a vízben, mezítláb. Nem tűnik izgalmasnak így, de a való életben nagyon jó. A piros kis cipőm eközben beleesett a patakba, így nagyon megijedtem, hogy anya mérges lesz rám.  Már nem volt kedvem játszani. Teljesen elszontyolodtam.  A barátnőm próbált nyugtatgatni, de nem nagyon sikerült neki. Mondta, hogy megérti, ha szeretnék hazamenni. Ezért szeretem annyira, amiért ilyen megértő...  Hazakísért és mondta, hogy ne aggódjak. Nem volt sajna túl bíztató. Felmentem anyához, aki elképedve nézett engem, hogy mégis hol van a cipőm. Nem mertem megmondani az igazat. De mit mondhattam volna ? Elmondtam...
-Jaj Márti !Direkt megmondtam neked, hogy semmid ne legyen vizes !-mondta dühösen.
-Sajnálom anya! Véletlen volt ! Belecsúszott !-próbáltam védekezni.
-Akkor is megmondtam ! Mostantól számított 1 hétig szobafogság !
-Értettem anya !  Azért, mindenesetre sajnálom. -mondtam elszomorodva.
Hát igen, most 1 hétig a szobámban maradok és csak az iskolába járok el... Eléggé szomorú, de ha arra gondolok, hogy inkább hazudok, vagy elmondom az igazat, akkor szerintem jobban jártam. Nem is  sikerült volna jól az ötletelés, hiszen nem túl élénk a fantáziám, ezért nem tudtam volna kitalálni semmilyen jó indokot. Na mindegy. Most aztán bőven lesz időm mindenre...

A kezdet

1975.05.21.
Ma van a 13. születésnapom ! Úgy vártam, hogy összegyűljön a család, elfújjam a gyertyákat és kívánjak valamit. De kezdjük inkább a legelején... Ma reggel arra ébredtem, hogy valaki áll az ágyam mellett. Anyu volt az. A kezében egy hatalmas csomag volt és közben a Boldog szülinapot című dalt dúdolta.
-Boldog születésnapot Drágám ! - mosolygott.
-Azta, köszönöm ! - mosolyogtam vissza rá.
Gyorsan kibontottam Az ajándékot és hihetetlenül örültem a tartalmának. Benne volt egy napló, és egy lúdtoll és persze egy kis tinta.
-Hűha ! Köszönöm szépen ! - ekkor döntöttem el, hogy elkezdem a naplóírást...
A nap további részében anyuval sütöttem a konyhában a vendégeknek.Reméltem, hogy értékelni fogják majd. 
Megjöttek a vendégek.... Gyorsan felvettem az ünneplőmet (fehér, fodros blúz és bordó szoknya) és ajtót nyitottam.
-Hű, Márti, de csinos vagy ! - mondta a nagymamám elismerően.
-Köszönöm, mára tartogattam ezt a ruhát!-mosolyogtam vissza rá.
Egy kis sürgés-forgás után mindenki leült a nappaliban, ezért nagyon sok szempár meredt rám. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat, amiért én vagyok a "lényeg", de ez hamar elmúlt. Szülinapom van! Ilyenkor a szülinapos a "lényeg".
-Ajándékozás következik !-sürgetett mindenkit anyu.
Először a nagymamám és a nagypapám köszöntött fel, tőlük egy kék kötött pulóvert és egy piros-fehér zoknit kaptam, amit a két saját kezükkel kötöttek.Aztán következtek apa ágán a nagyszüleim. Tőlük egy rózsát és egy varrógépet kaptam.Végül anyukámék következtek. Igaz, reggel már odaadták az ajándékomat, de az csak egy része volt, mint kiderült. Egy hosszú, vörös hajú, gyönyörű arcú babát kaptam. Kétségük sem volt, hogy ennek örülök majd a legjobban. Az iskolában nincsen sok barátom, a testvérem, pedig el van foglalva a saját dolgaival, így mindig is szerettem volna egy játszótársat. Megkaptam a tortámat is. Egy epertorta volt, tizenhárom gyertyával. Kívántam, persze, hogy kívántam valamit, de azt nem mondom el, mert akkor nem teljesül. A nap hátralévő részében Annával játszottam (így neveztem el a babát). Körülbelül hét óra fele mentek el a vendégek. Mindenkit végigöleltem és még egyszer megköszöntem azt, hogy eljöttek.  Kicsit szomorú érzés volt látni, ahogyan elmennek az orrom előtt a taxival, de elvégre ez nem a világ vége, még jó hosszú ideig (remélhetőleg) látom őket.  Anya fel-alá mászkált a konyhában és minden erejével azon volt, hogy gyorsan el tudjon pakolni a vendégsereg után. Láttam, hogy jól jönne neki egy kis segítség, így én is "beálltam a takarítóbrigádba" . Ketten hamar végeztünk, sőt, még apa is besegített a maradék süti megevésében. Igazából ez is nagy segítség volt, mivel nem fért be a hűtőbe mind, így legalább meg lett oldva a gond. Pihenésképpen Gazdálkodj okosan!-t játszottam apával, igen, furcsa, hogy apával, de vele játszottam. Nagyon izgalmas volt. A játék végére eladósodtam , ezért apa nyert, de nem lehet mindig csak nyerni, meg nyerni, egyszer azért én is nyerhetek.  A fárasztó játszma után megvacsoráztam és eredetileg este fél kilencre terveztem a lefekvést, de mivel ünnepelt vagyok, úgy gondoltam, hogy megengedhetem magamnak, hogy még egy fél órát játsszak a babámmal. Új hajat készítettem neki (két copf, oldalra befonva). Aztán este kilenckor feküdtem le és mielőtt még lehunytam volna a szememet, a családom mégegyszer elénekelte nekem a Boldog szülinapot című dalt. Ez afféle altató volt számomra. Nem is kellett sok idő, 10 perc után, már mély álomba merültem...