Most jó, vagy rossz nap !?

197506.27.
Nem tudom eldönteni, hogy ez a nap jó volt-e vagy sem. Negatívum, kontra pozitívum. Eléggé nehéz döntés.  A reggeli szokásos készülődésem után, fogtam magamat és lementem a fölszintre. Az asztalon egy hatalmas csokor vörös rózsa feküdt. Egy pillanatig azt hittem, hogy Ő adta nekem. Tévedtem. Hogy is gondolhattam, hogy egy olyan fiú, mint Dávid, majd pont engem fog választani és másnapra rózsát is küld. Megint inkább csak álom ez, mint valóság… Meg akartam szagolni a virágot, amikor hirtelen anya lépett a szobába.

- Szia Márti ! Oh , látom megtaláltad a rózsát amit édesapád küldött nekem.  – köszöntött kedvesen.

- Szia! Igen, de ne aggódj, csak meg akartam szagolni ! – védekeztem, ugyanis azt hittem, most nagy leszúrás várható, amiért az ajándéka közelébe mertem menni.

- Rendben , csak nyugodtan ! - mosolygott rám

Nagyon finom illata volt. Viszont 15 perc múlva, enyhe tüsszögőgörcs tört rám.  Azt hittem, tudom mitől van, de kiderült, hogy mégsem. Szóltam anyának, akitől válaszul azt kaptam, hogy majd elmúlik. Nem múlt… 1 óra tüsszögés után látta rajtam, hogy ,már kezdek gyengülni, így inkább elvitt az orvoshoz. Az úton semmi különös nem történt… Miután kiszálltunk az autóból, felsétáltunk a lépcsőn a 2. emeletre.  Az ajtókat nézegettem azzal a tudattal, hogy vajon melyiken szerepel a Dr. Horváth Domonkos.

- Megvan !  - kiáltottam fel a rendelő kellős közepén, mire többe felém néztek. –Oh, bocsánat. Úgy értem, megtaláltam a keresett kiírást. – válaszoltam egy gyors magyarázattal.

- Akkor talán menjünk be! – javasolta anya.

- Remek ötlet !- mondtam kissé cinikusan. Hát úgy látszik nem érződött a hangsúlyomon. Mindegy.

Beléptünk Domonkos úr rendelőjébe és mint mindig, elfogott a tilos levegőt venni, különben átragad rád valami más baci is érzés. Szuper! Tüsszögve… , akarom mondani türelmesen kivártam a soromat, közben pedig a kedvenc könyvemet olvastam.

-Horváth Márta ! – szólt egy kedves, lágy hang.

-Igen ? Én vagyok az.– kérdeztem vissza.

-Te következel!

-Rendben, jövök.

Nos, elmondtam, hogy nem hagy nyugodni a tüsszögés. Mondták, hogy semmi baj, ne ijedjek meg, már volt ezzel a problémával dolgok. Nem mintha kórós betegnek gondoltam volna magamat, de azért jól esett a nyugtatgatás. Egész gyorsan, úgy 5 perc alatt végeztünk és az orvos felírt 2 , valami kiejthetetlen nevű gyógyszert.

Kifele menet, megláttam Dávidot, aki, valami véletlen folytán tüsszögött… Hm, csak nem én adtam át szegénynek a tüsszögést a festés alkalmával ? Oh ! Ugye nem ? Amint megpillantottam a ruházatát le sem bírtam venni róla szememet.  Kék, belebújós pulóver, alatta világoskék pólóval, és farmernadrággal.  A környéken 100% , hogy ő a leghelyesebb fiú. Ah, annyira szeretem őt !

- Szia !- köszönt rám, nagyon lazán.

- Sz, sz, szi, khm. Szia ! – eléggé nehezemre esett kinyögni egy sziát, ugyanis arra lettem, figyelmes, hogy a két gyönyörű barna szemével egem méreget. Oh, biztosan tetszem neki és boldog házasok leszünk. Ne is álmodj róla Márti ! Ne is álmodj ! Komolyan, néha egy romantikus filmbe érzem magamat , a sok szerelmi gondolatommal. 

- Remélem még találkozunk, most mennem kell ! – mondta, kedvesen.

-Rend-ben ! Sz, szia ! – nyögtem ki két szót. Tyűha ! Ez haladás…

Átmentünk a szomszéd patikába és kiváltottuk a (érdekes, a gyógyszertáros hölgy  ki tudta mondani a nevüket ) gyógyszereket. Annyira fel voltam dobva. Egész úton hazafele mindenféle unalmas dologról beszéltem anyának, fülig érő szájjal. Azt hiszem, nem tudja, hogy mi bajom van…  Otthon aztán bevettem a gyógyszereket . Pfúj, de rossz íze volt ! Aztán töprengtem még egy kicsit azon, hogy vajon miért nézegetett engem Dávid, de mivel nem találtam rá értelmes választ, inkább hagytam mindent a fenébe. A legnagyobb sajnálatomra és örömömre is egyben végeztem a kedvenc könyvem utolsó előtti részével. Mire feleszméltem már este 8 óra volt.  Gyorsan lementem egy kicsit enni, mivel azt is elfelejtettem, aztán gyorsan ágyba bújtam, ugyanis lefárasztott a „sok utazás” .