Reggel nagyon izgatottan ébredtem, ugyanis egy héttel ezelőtt mára beszéltük meg Nikivel a fotózást. Elfelejtettem az időpontot , így már tárcsáztam a számot, amikor hirtelen hívás érkezett. Niki volt az.
-Szia !-köszönt, hát, nem is tudom, kicsit idegesen.
-Szia ! Talán valami gond van ? - kérdeztem, félően.
-Ami azt illeti... Találtam egy másik lányt a fotózáshoz. Te nagyon profi vagy, és gyönyörű, de az unokatestvérem mégiscsak a rokonom. Ezért ő venné át a szerepedet, tehát, .... Hjaj, de nehéz ez nekem ! Ezentúl nem kell már fotózásokra járnod hozzám... Nagyon sajnálom.
-Micsoda ?-néztem a telefont elkerekedett szemekkel, miközben majdnem elejtettem.
-Értsd meg kérlek. Borzalmasan sajnálom, kérlek bocsáss meg nekem. De, tudod, ő egy hangyányit tehetségesebb, de nem bántásból mondom neked. Hidd el !
-Azt hittem megfelelek neked.-dőlt bennem össze egy világ. -Tévedtem...- és ekkor leraktam a telefont. Az arcomon legördült egy nagy könnycsepp. Aztán mégegy és mégegy és végül sok-sok. Én meg csak álltam és nem is tudom, talán arra vártam, hogy visszahívjon és belekiáltson egyet a telefonba, hogy csak vicc volt, bedőltél nekem. De ez nem történt meg. Úgy döntöttem, hogy leülök és némán sírok. Hát, nem jártam túl sok sikerrel. Anya berontott a szobámba és gyorsan felém futott.
-Márti ! Mi a baj ? Mi történt ?-kérdezte, igazi, aggódó anyukaként.
-Niki hívott !-szipogtam.
-És az olyan nagy baj ?-söpörte ki az arcomba logó tincseket.
-Nem ! Csak, mondta, hogy nem kell többé fotózásra járnom.-panaszoltam végtelenül szomorúan.
-Jaj, kicsim ! Semmi gond. Nagyon sajnálom. Ha szeretnéd kereshetünk egy másik fotóst.-próbálkozott jobb kedvre deríteni.
-Köszönöm, nem kell. Nem akarok többé fotózásra járni. Talán ennek így kellett lennie... Ez nem nekem való...
-Gyerek fejjel tökéletesen látod a felnőtt dolgokat!-mondta enyhe mosollyal az arcán. -Hozzak neked teát ?
-Az most jól esne, köszönöm.
Pár perc múlva meg is érkezett anya a finom csipkebogyó teával a kezében. Valóban jól esett. Kivertem minden rosszat a fejemből . Vagyis megpróbáltam... Arra lettem, figyelmes, hogy valami rezeg. Oh, el is felejtettem, hogy rezgőre állítottam a telefonomat ! Gyorsan felvettem és "belehalóztam". Üres zúgást hallottam, ami kicsit megrémített...
-Hallo !? -ismételtem meg másodszorra, kissé zavarodottan.
-Khlbfkgtblh!
-Hogy mondja ? Ne szórakozzon már ? Mit szeretne ? Szóljon, vagy lerakom !-vágtam rá dühösen.
-Márti ! De jó, hogy felvetted !-mondta egy ismerős hang.
-Ki maga ?-kérdeztem, mert nem voltam biztos a tippemben.
-Niki vagyok.-beletrafáltam. Úgy tudtam, hogy ő az.
-Mit szeretnél ?-kérdeztem sértődötten.
-Nyiss ajtót!-válaszolta.
-Micsoda ?
-Nyiss ajtót!-ismételte meg a mondatát.
És ezzel lerakta. Mit tehettem volna ? Ajtót nyitottam. Legnagyobb döbbenetemre Niki állt ott. Azt hiszem... Ugyanis az arcát eltakarta egy halom bocsánatkérő héliumos lufi.
-Szia !-köszöntem feloldódottan.
-Szervusz! Beszélni szeretnék veled ! Szabad ?-mutogatott befele.
-Csak tessék!-mosolyodtam el.
Alig fért be az ajtón a sok lufival. 2 órán keresztül beszélgettünk, ezért úgy döntöttem, hogy inkább összefoglalom, hogy mit mondott. Arról beszélt, hogy ő mennyire szeret engem és nem akart megbántani, de a múltkor összeveszett azzal a bizonyos unokatestvérével és ezért engesztelésül akarta neki adni a "szerepemet", mivel ő mindig is fotómodell akart lenni. Megértően bólogattam, mindaddig, amíg átadott nekem valamit. Ez a valami, egy varrókészlet volt. Pontosan olyan, mint ami a varrógépemhez illik. Most már indulhat az igazi varrás. Alaposan megköszöntem neki és hamarosan távozott, mivel vonatjegye volt aznap estére. Boldogan meséltem el a történteket anyának, de közben azért egy kicsit éreztem azt a sok szomorúságot ami elöntötte a szívemet. Vacsora után (rántotta és pirított szalonna) felmentem a szobámba és nekiláttam az új könyvemnek. Csak úgy faltam az oldalakat. Talán valahol a 100. oldal környékén aludhattam el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése